fbpx

Itt az ideje a versengésnek, a programadó politizálásnak az ellenzékben

A tavaly őszi önkormányzati választás óta evidenciaként beszélünk a 2022-es ellenzéki összefogásról, mint az ellenzék számára választástechnikai (valójában jóval több, mint pusztán technikai kérdés) szempontból egyedül járható útról. Eközben még mindig nem látunk tisztán az együttműködés mikéntje vonatkozásában. Ismerjük, talán unjuk is az „egy közös lista – több ellenzéki (közös) lista” vitát. Választási matematikai, kampányfinanszírozási, választásszociológiai és tartalmi kínálatbeli dilemmák merülnek fel, pártpolitikai érdekek csapnak össze. A közvélemény-kutatások szerint az ellenzéki szavazók nagy többsége irányából erőteljes elvárásként fogalmazódik meg az összefogás kényszere. Már csak emiatt is, 2018 áprilisának tanulságai nyomán is valószínűsíthető, hogy a kimaradókat „büntetni” fogják. Erre a „blame game”-re rá is játszanak azok az ellenzéki vezetők, akik az egy listában (és közös miniszterelnök-jelöltben) érdekeltek. A többiek részéről azonban mégsem egyértelmű ez az igazodási kényszer. Valójában egyre kevésbé az. Ennek oka az időtényező (a választásokig hátralévő idő), valamint a politikai erőviszonyok változása, illetve változatlansága. Beszéljünk most erről!

Véleményformálók, politikusok sokan sokszor megírták már, hogy az ellenzéki összefogásnak milyen módját tartanák célravezetőnek a jelenlegi kormány leváltása érdekében. Ennek során a legkülönfélébb megközelítésekből vizsgálták a lehetőségeket – jellemzően saját hipotézisüket igyekezvén igazolni. Találkoztunk szakmailag igényesebb és abszolút tudománytalan érvelésekkel.

A legtöbb esetben egy dolog azért összecsengett: a megszólalók egyedi, politikai stratégiai döntésként fogták fel az összefogás-dilemmát, ami ebben az olvasatban tulajdonképpen nem is döntés, hanem minimum-követelmény, s a részletekben való megállapodás ugyan nehéz, ám mégiscsak másodlagos kérdés. Ezzel szemben én azt gondolom, hogy a lényeg épp ezekben a részletekben rejlik. Kevéssé azon szereplők számára, akik legfeljebb még egy ciklusra „szerződnének”, akik leginkább abban bízhatnak, hogy az összellenzékiség „omnibuszán” jut még számukra is néhány hely. Sokkal inkább azon játékosoknak, akik egyelőre gyengék ahhoz, hogy dominálják a töredezett ellenzéki térfelet, ám ahhoz már elég erősek, hogy perspektíva-szerűen az önálló alternatíva-építésben lássanak fantáziát „a múlttal” való kompromittálódás helyett.

Miről is van szó? Az újdonság igényének felhajtó erejéről. Arról a törésvonalról, amit korábban – amíg el lehetett mondani, hogy háromosztatú a magyar pártrendszer (ma már nem lehet) – a „20-21. századi pártok” szembeállítással határozott meg a Momentum, az LMP és az akkor még valóban néppárti jellegű Jobbik. Azok a szereplők, akik tehertételként értelmezték annak lehetőségét, hogy az ad-hoc technikai jellegű együttműködésen túl szorosabb viszonyt alakítsanak ki a 2010 előtti kormányzás örököseivel, vagyis a DK-val és az MSZP-vel.

Amíg a Jobbik és az LMP új, friss szereplők voltak a magyar politikában (és a magyar parlamentarizmusban), addig erősebben érvényesült anti-establishment jellegük, ami nemcsak a kormányzó Fidesz-KDNP-vel állította őket szembe, de a korábbi korszakkal, sőt tulajdonképpen a „felemás rendszerváltás” rendszerével is. Ennek az éle elkopott, az anti-establishment ellenzékiség pedig sok szempontból rendszerépítővé változott. Ehhez nem kellett összeesküvés, paktum, csupán tehetetlenség (ami részben „tanult tehetetlenséggé” vált az elmúlt két ciklus nyomán).

2018-at követően (a 2019. májusi EP-választáson már látványosan) a Fidesz által leginkább áhított forgatókönyv valósult meg: az ellenzéki oldal szereplői úgy mondtak le a pólusképzési kísérletekről, hogy közben Gyurcsány Ferenc pártja az instabil középpártok és küszöbön billegő kispártok sorában meghatározó tényező lett. Ezzel a volt miniszterelnök, a Fidesz „ügyeletes mumusa” – akit annak idején Bajnai és Mesterházy is igyekezett „nyugdíjazni” (nem is beszélve az akkori, nemzeti radikális Jobbikról, aki máshová küldte volna) – erős, szinte megkerülhetetlen befolyásra tett szert az ellenzék politikai stratégiájának írásában.

A „se Gyurcsány, se Orbán” jelige ellenzéki kínálati oldalról látszólag kikerült a járható alternatívák közül. (Dávid Ibolyáéknak is csak 2006-ban jött be, és mire volt elég…)

Ugyanakkor máig tartja magát kormány- és ellenzékkritikus értelmiségi körökben, hogy ez egy hamis koordináta-rendszer, hiszen Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor politikai értelemben egymásból (is) élnek, részei egymás mítoszrendszerének, ami a saját szavazótáborokban önfelmentő, önigazoló és a szavazókat mozgósító hatással bír. A kettejük közötti fő különbség az, hogy bár mindketten vezérszerepet visznek (amire egyébként politikai értelemben alkalmasak is), Orbán esetében össztársadalmi szinten a népszerűség és az elutasítottság egymáshoz viszonyított aránya lényegesen jobb, mint Gyurcsánynál, akit a saját hívei kiváltképp kedvelnek, de már az ellenzéki szavazók körében is ellentmondásos megítéléssel rendelkezik.

A DK elnöke egyébként már régóta hangoztatja egy nagy, leginkább baloldali „demokrata párt” létrehozásának igényét, ami képes volna egységesíteni a fragmentált ellenzéki oldalt. Sokáig az MSZP-ben látta a fő riválist ehhez, most azonban a szocialisták másodhegedűs szerepben leginkább elszenvedői az eseményeknek (nem kevés MSZP-s polgármester, képviselő, párttag igazolt át a DK-hoz az elmúlt időszakban), és a fő ellenfél sokkal inkább a Momentum (az LMP billegő kispárt, a Jobbik pedig szervezetileg és ideológiailag is megroppant, nem rendelkezik vonzerővel). Ennek megfelelően az MSZP támogatja is a DK közös listára, közös miniszterelnök-jelöltre vonatkozó elképzelését. A Jobbik álláspontja nem világos (a párt tagsága számára még mindig nehezen vállalható Gyurcsány Ferenc), sem a Momentumé (a tisztújítás óta sem kristályosodott ki, mit kezdjenek az összefogás-dilemmával, leginkább kiváró pozícióban vannak).

Hivatalosan persze minden (valódi) ellenzéki szereplő hitet tesz a kormányváltó együttműködés szükségessége mellett (a jelenlegi közhangulatban mást aligha tehetnének). Azonban egyelőre még sem a hosszas, többfordulós alkufolyamaton, sem az előválasztásokon nincsenek túl, és a politikai folyamatokat elnézve továbbra is nyitott kérdés, hogy a válságkormányzás mennyire lesz sikeres, megindul-e a kormánypártok támogatottságának trendszerű vagy releváns mértékű csökkenése, s ha igen, ki lesz képes profitálni ebből.

Egészen másféle stratégia követésére ösztönözheti ugyanis az erősebb, jobb alkupozícióban lévő ellenzéki pártokat egy olyan helyzet, amikor a kormány gyengülésével elérhető közelségűnek tűnik a ’22-es győzelem (így a kompromisszum megtalálása is zökkenőmentesebb lehet), mint az az eshetőség, amikor a ledolgozhatatlan Fidesz-fölény miatt az önérdekkövetésre épülő mandátum-maximalizálás a prioritások tekintetében felértékelődik az összellenzékiség kollektív érdekeivel (kormányváltás, minősített többség megakadályozása) szemben. Megint csak más stratégiát hozhat egy olyan helyzet, amiben egy, a DK-n (és az MSZP-n) kívüli ellenzéki szereplő válik dominánssá, akinek érdekében áll majd saját politikai kínálatának az intaktságát, vonzerejét megőrizni, amibe adott esetben nem fér bele néhány „szövetséges” politikusszereplő.

Érdemes arról is beszélnünk, hogy az (össz-)ellenzéki közös lista létrejötte miként hathat azokra a szereplőkre, akik e kompromisszumon kívülre helyezik magukat (pl. Mi Hazánk). Egy radikális rétegpárt képes lehet-e a kormány- és ellenzékkritikus („sem Gyurcsány, sem Orbán”), proteszt szavazók begyűjtésére, s ezzel az 5 százalékos küszöb megugrására?

A jelenlegi, kétpólusú felállásban efelől szkeptikus vagyok, ugyanakkor az szinte bizonyos, hogy „a kisebb rossz” elvén álló döntési szituáció sok, világnézeti értelemben tudatosabb ellenzéki szavazót inkább passzivitásra sarkallna, semmint egy nem-önazonos döntés meghozatalára. Kiváltképp igaz ez, ha az összefogás mögött – annak sokszínűsége miatt – nem jelenik meg a választók számára jól értelmezhető politikai alternatíva, jövőkép, hívószavak, tehát tényleges ajánlat. Ennek hiánya ugyanis a gyenge kormányképességről árulkodik.

Gyurcsány Ferenc – akit Jakab Péter az ellenzék „tortájában” lévő mazsolának titulált korábban, ami másik torta sütésére ösztönözné őt – most már jó ideje, konzekvensen hangoztatja az „egy lista – közös jelöltek – közös kormányfő-jelölt” ajánlatot, amivel még a koronavírus-járvány akut szakaszában sem állt le (húsvéti üzenet), s amit legutóbb a napokban, az Index-botrány kapcsán ismét elővett. Önmagában előnyt jelent számára, hogy az ellenzéki vezetők közül egyedül ő tartja tűzben a témát, tehát a kormányváltást akaró választóknak ő adja a narratívát, a metapolitikán keresztül pedig ténylegesen szűkíti az ellenzéken belüli versenytársainak mozgásterét. Eddig az lehet a benyomásunk, hogy a többi szereplő adottságként viszonyul ehhez (nehéz is lenne megmagyarázni a választóknak, hogy egyetlen ellenzéki lista nélkül is lehet közös pártlistákat állítva koordinálni a 106 egyéni választókerületben), s legfeljebb a miniszterelnök-jelölt személyére keres, ajánl majd karaktereket.

Korábban írtam, hogy őszre eldőlhet, állva marad-e a kormányzati válságkezelés „Jenga-tornya”. (Egyelőre úgy tűnik, a kormány menedzseli a helyzetet, a választói bizalom nem ingott meg, ám továbbra is sok a bizonytalanság.) Ez egyúttal lökést fog adni az ellenzéki szereplőknek is, hogy tisztázzák pozíciójukat, egyúttal kellő impulzusokat küldjenek saját igényeikről potenciális szövetségeseik és a választók irányába.

A politika egy állandóan változó küzdőtér, amiben a körülmények változásával együtt viszonylag gyorsan módosulhat a különböző szereplők hozzáállása, sőt a már megkötött alkuk is felbonthatók, a viták újranyithatók. Ezért van itt az ideje a versengésnek, a kínálati oldali (programadó) politizálásnak. A mérhető, számszerűsíthető politikai teljesítmény a legerősebb érv a tárgyalóasztalnál.

Az előttünk álló bő fél év eseményei fogják eldönteni, hogy milyen stratégiát követhetnek majd a most még bizonytalan szereplők, vagyis 2022-ben az ellenzéki játéktér messziről hogyan fog kinézni. Maga az alkufolyamat persze ennél hosszabb és jóval rögösebb lesz.

A cikk szerzője politológus.

Legfrissebb videók

Tiltakoztak a Velencei-tó beépítése ellen és népszavazást kezdeményeznek az ügyben

A szombati demonstráción néhány százan vettek részt, amit amiatt szerveztek, mert a fideszes vezetésű önkormányzat módosítani kívánja a helyi építési szabályzatot, ami mind a zöldterületeket, mind pedig a szabadstrandokat veszélyeztetné.

Bohemian Betyars: A zenészeket tiltják le először, és ők az utolsók, akiket visszaengednek

A kormány csütörtöki döntése szerint augusztus 15-e után sem lehet az 500 fősnél nagyobb zenés, táncos rendezvényeket tartani. A magyar zeneipar helyzetéről és jövőjéről a Bohemian Betyars zenekar énekesével, Palágyi Mátéval beszélgettünk.

Legújabb podcastünk

audio

Komment #4 – Megakadályozhatóak-e a választási csalások?

A Jövő TV Komment című podcastjának negyedik adásában Banuta Zsófiával, az Unhack Democracy elnevezésű szervezet egyik alapítójával beszélgettünk arról, miként lehetne tisztábbá tenni a hazai választásokat, valamint, hogyan lehetne növelni a fiatalok politikai szerepvállalási hajlandóságát.

Hírlevél

Iratkozz fel hírlevelünkre, mert ez a legjobb, amit most megtehetsz!

Kövess minket!

13,269lájkolóTetszik
731követőkövető
39követőkövető
1,786feliratkozóFeliratkozás

Jövő Rádió

Legfrissebb cikkek

Lemondott Pilismarót teljes képviselő-testülete

A képviselő-testület azután távozott, hogy a helyi civilek aláírásgyűjtésbe kezdtek, és népszavazást kezdeményeztek azért, hogy ne épülhessen a városban kavicsbánya.