fbpx

Az ellenzék pozíciójáról is árulkodnak a miniszterelnökkel vívott csörték

Önálló politikai műfajjá, egyben a „kirakat-politizálás” színpadává nőtte ki magát a parlamenti „csörtézés”. Az azonnali kérdések órája ezen a héten is karcosra sikerült, Orbán Viktor közösségi oldalán meg is jelent erről egy videó-montázs. A kormányfővel vívott szócsatákat oda-vissza fel lehet használni kommunikációs célokra, jellegük inkább „vitaparlamenti”, funkciójuk szerint inkább a „politikai szórakoztatóipar” termékei. Mégis azt láthatjuk, hogy egyes ellenzéki képviselők gyakran hosszú órákat készülve „hívják pástra” a miniszterelnököt, hogy néhány perc erejéig a legvehemensebb ellenfél szerepébe bújva üssék át a nyilvánosság ingerküszöbét, míg Orbán (és stábja) „kokit és sallert” osztogat, vagy egyszerűen csak „boldog karácsonyt” kíván.

A mediatizált tömegdemokrácia és a hírfogyasztási szokások átalakulásának egyik következménye, hogy a politika perszonalizálódik, bulvárosodik, a pártok, a kormány és ellenzéke közötti szembenállás személyes konfliktusok, „összecsapások” formájában is megjelenik. Ez nem új keletű jelenség. Rengeteg anekdota szól arról – főként a 90-es évekből és az ezredforduló időszakából, hogy kormánypárti és ellenzéki képviselők az országgyűlés plenáris ülésein verbális háborút vívnak, majd a szünetekben jóízűen, kollegiálisan beszélgetnek egymással. A helyzet persze azóta sokat változott.

A parlamentarizmus gyengülése, a vitakultúra és a közbeszéd színvonalának romlása, a tartós és éles egymásnak feszülés és frusztrációk a személyközi kapcsolatokra is kihatottak, s szinte teljes mértékben száműzték a gesztusok szintjén megmutatkozó konszenzualitást. Ez a folyamat már a 2010-et megelőző években is „előrehaladott állapotban” volt, de a NER kiépülésével párhuzamosan erősödött tovább.

A parlamentben ma csörtéző politikusokról tényleg könnyű elhinni, hogy a való életben is egymás kérlelhetetlen ellenfelei, akik szinte mindent elsöpörnének, amiről a másik fél kurzusépítése szól. A tagadás kultúrája ez. Az ellenzék arról panaszkodik, hogy a kormányoldal minden indítványát lesöpri, vagy sajátjaként terjeszti be, a Fidesz-KDNP pedig szintén azt kifogásolja, hogy az ellenzék – ahogy Orbán Viktor a pénteki rádióinterjújában fogalmazott – „mindenre nemet mond”. (A kétharmados kormánytöbbség miatt ennek egyébként nem tulajdonítanak túl nagy jelentőséget.)

Ugyanakkor van egy olyan funkciója ezeknek a gyakran érzelmektől túlfűtött, személyeskedésekbe is átcsapó vitáknak, hogy „epizódhősöket” avathat, Facebook-lájkokat arathat (az arra fogékony követői bázis körében) az ellenzék és a kormánykritikus média. A miniszterelnök által használt „vadászszezon” kifejezés ebből a szempontból találó: a vezérszerep felépítésére vagy csak a kitűnésre játszó ellenzéki képviselők „prémre, trófeára” is vágynak, hogy elmondhassák: ők Orbán Viktor legfőbb ellenfelei, legesélyesebb, legméltóbb kihívói.

A kormányfőnek sincs ellenére az „agyaggalamb lövészet”; igyekszik minden feldobott kérdésre frappáns, lefegyverző, ellenfeleit gyakran kioktató, lefitymáló, nem ritkán semmitmondó válaszokat adni.

Ezzel alapvetően két dolgot üzen: az ő személyét és a kormány munkáját támadók hitelességét, komolyan vehetőségét kérdőjelezi meg, miközben azt demonstrálja a híveinek, hogy őt nem lehet kizökkenteni, sarokba szorítani, számon kérni, esetleg debattőri képességben felülmúlni.

Ha papírról is olvassa válaszainak egy részét, annak is funkciója van: azt sugallja, fontosabb dolgok kötik le, nem készül fel „egyébként sem túl jelentékeny” ellenfeleiből, nem áll bele a velük való adok-kapokba, inkább gyorsan „helyre teszi” őket.

Aki ismeri Orbán Viktort, tudja róla, hogy kiváló kommunikátor, aki csak akkor támaszkodik kommunikációs sorvezetőkre, ha előzetesen kimunkált üzeneteket akar tűpontosan célba juttatni. Esetleg ha célzottan azt a benyomást kívánja kelteni, hogy torzsalkodó ellenfelei csupán sablonválaszokat érdemelnek.

A kommunikációs stábok is felismerték, hogy a permanens social média-kampányok korában imázsépítésre használható, „értékesíthető” percekhez juthatnak a műfaj által. Egy kommunikációs stratégia (a felvett stílus ennek része) hatékonyságát az mutatja meg, hogy a nyilvánosság miként rezonál arra, milyen érzelmek, benyomások alakulnak ki a külső befogadóban (akik a profi kommunikátor tényleges címzettjei). Ebből a szempontból lehetnek kétségeink afelől, hogy a túlontúl arrogáns, lekezelő, pökhendi stílus a többség számára szimpatikus üzenetet hordoz-e, azonban ennek megítélése a politikai logika és a nyilvánosság szerkezete miatt közel sem ilyen egyszerű.

Egyrészt a politikai kultúra konfliktusos jellege és a parlamenti csörte műfaji sajátossága, befogadó választói (fogyasztói) közege pontosan az efféle előadásokra „vált jegyet”, miközben jobban díjazza az erőt, dinamizmust, vehemenciát, inkumbens magabiztosságot, mint az észre ható, „langyos” monológokat.

Másrészt ellenzéki oldalon hiánycikk az olyan ismert, karizmatikus, erős támogatóbázissal rendelkező karakter, akinek a megszólalására a miniszterelnök kénytelen volna érdemben reagálni, ha nem akarja, hogy hallgatását, rövid riposztját megfutamodásként értékelje a szélesebb közönség. „A sas nem kapkod legyek után” – üzente annak idején Orbán.

A kormányfőt kérdező ellenzéki képviselők nem ritkán szintén a populizmus retorikai eszköztárához nyúlnak, „az egyszerű ember” igazságát, dühét állítva a hatalommal szemben. A különböző ellenzéki frakciók és a függetlenek persze itt sem moshatók össze, hiszen habitusnak, felvett szerepeknek, kommunikációs céloknak megfelelően szélesebb skálán mozog az előadásmód.

A miniszterelnök legutóbb a rádióban beszélt arról, hogy „most egy nagy, széles, nemzeti kormányunk van, ami nemzeti érdekegyesítésre törekszik, ezért ilyenkor nagyon nehéz pozíciót fogni egy ilyen kormánnyal szemben”. Ebben a felállásban az ellenzék a „társadalmi konszenzuson” kívülre van pozicionálva, számára eleve csak a kerékkötő-szerep juthat, ami nagyban meghatározza a nekik címzett válaszok minőségét is. Ilyen módon legitimálja a politikai narratíva az ellenfelekkel szemben követett magatartásformát.

Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a kormányfőt kérdezőknek politikai értelemben nagyobb szükségük van arra, hogy vitaszituációba kerüljenek Orbán Viktorral, mint a miniszterelnöknek arra, hogy egyenrangú vitapartnerként felemelje őket. Nem véletlen, hogy 2006 óta nem került sor a választásokat megelőzően olyan miniszterelnök-jelölti vitára, amelyen a hivatalban lévő kormányfő is részt vett volna. Az Országgyűlés az egyik utolsó (ha nem a legutolsó) olyan plénum, ahol még lehetőség van arra, hogy ellenzéki politikus közvetlenül megszólítsa a miniszterelnököt. A szerepek így is le vannak osztva, az ellenzék töredezettsége és a műfaj sajátosságai, időkerete („azonnali kérdések órája” jogintézmény: 2-2 perc kérdezz-felelek, 1-1 perc viszontválasz) pedig nem biztosítanak lehetőséget az eszkalációra.

Ami a széles nyilvánosság számára ebből végül megmarad, az leginkább a célzott politikafogyasztóknak, a szekértáboroknak szól, üzeneteiben, interpretációjában megerősítő jellegű, és tartalmában alig törekszik az ellenfél követőinek meggyőzésére. Mégsem mondhatjuk azt, hogy teljes egészében „meddő” ez a műfaj, hiszen a feleket arra kényszeríti, hogy egymással szemben is mérlegre tegyék főbb üzeneteiket a nyilvánosság előtt, vagyis egy dramaturgiailag könnyen dekódolható keretbe foglalják viszonyrendszerüket, saját narratívájukat (vagy annak hiányát).

A parlamenti viták ráadásul demokráciánk fontos lenyomatát adják: rávilágítanak, milyen állapotban van a közbeszéd, az elitviselkedés, a demokratikus intézmények tisztelete, a politikai kultúra és a közbizalom, az országgyűlés mennyiben képes ellátni a kormányt ellenőrző funkcióit.

Ha tehát legközelebb videó-montázst nézünk kedvenc, illetve leginkább elutasított politikusaink parlamenti csörtéjéről, érdemes a fentebb felsorolt szempontokat, a „beszélő szándékát” is figyelembe vennünk, amikor egy karcosabb vagy kevésbé jól megkomponált felszólalást elemezgetünk.

A szerző elemző, a Jövő TV állandó politológusa.

Legfrissebb videók

Varga-Damm Andrea: Senki ne higgye azt, hogy bérelt helye van a következő Országgyűlésben

A független országgyűlési képviselő szerint nem csak a most ismert ellenzéki pártoknak van belépőjegyük a 2022-es választásra. A Jövő TV Reflektorban című műsorában elmondta, hogy miért indít új politikai mozgalmat, és azzal mi a célja.

Tüntettek a lengyel LMBTQ aktivisták mellett

Kedden szolidaritási tüntetést szerveztek a lengyel LMBTQ aktivistákkal szembeni rendőri brutalitás és jogtalan fogvatartás ellen Budapesten, a Lengyel Nagykövetség épülete előtt.

Legújabb podcastünk

audio

Mi történt és mi várható a zűrzavaros Belaruszban?

A Jövő TV Komment című podcastjének ötödik epizódjában a Belarusz választásról, az azt követő eseményekről, illetve azok következményeiről beszélgettünk Stier Gábor külpolitikai újságíróval, a #moszkvater alapító-főszerkesztőjével, a Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírójával.

Hírlevél

Iratkozz fel hírlevelünkre, mert ez a legjobb, amit most megtehetsz!

Kövess minket!

13,281lájkolóTetszik
731követőkövető
40követőkövető
1,786feliratkozóFeliratkozás

Jövő Rádió

Legfrissebb cikkek

Bemutatták közös jelöltjüket az ellenzéki pártok Tiszaújvárosban

A jobbikos Bíró László azt ígéri: harcosan fogja képviselni választói érdeket a parlamentben, az ő kezét nem köti a kormánypárt, a száját nem tudják befogni a különböző érdekcsoportok.