fbpx

Trianont nem lehet meghaladni: inkább tanulni kéne belőle

Száz évvel nemzetünk sokfelé szakadása után magyar emberek napi szinten rekesztik ki egymást a nemzetből politikai nézetkülönbségek, generációs frusztrációk és még ki tudja hány különböző ok miatt. A mindennapok „kis Trianonjait” éljük. Eközben az elmúlt tíz évben az anyaország elveszített egymillió nyugatra vándorolt magyart, a környező országok pedig saját ígéreteikkel is szembemenve páros lábban tiporják a kisebbségi jogokat. Ünneplésre nincs okunk. Trianont nem lehet sem elfelejteni, sem meghaladni. Tanulni lehetne belőle, de még ettől is nagyon messze vagyunk.

Az elmúlt 15 évben történészként, újságíróként és politikusként megszámlálhatatlan nemzetpolitikai tárgyú cikket, tanulmányt, publikációt olvastam, néhányat írtam magam is. Nehéz Trianonnal kapcsolatban olyat mondani, amit korábban soha senki nem fogalmazott meg.

Vannak megkerülhetetlen evidenciák. A békeszerződés igazságtalansága és eredménytelensége. A nagyhatalmi játszmákba és ezzel a második világégésbe való elkerülhetetlen belesodródás. Száz év üldöztetés, elnyomás és jogfosztás a Kárpát-medencében a legváltozatosabb eszközökkel. Asszimiláció, emigráció, belesimulás és lassú pusztulás. Ezt mind az elmúlt száz év történelmi zsákutcáinak és kényszerpályáinak köszönhetjük. Így jutottunk el oda, hogy másfél évtizeddel az uniós csatlakozások után – dacára az ígéretcunaminak és a felzárkóztatási támogatásoknak – a magyarok lakta régiók Európa legszegényebbjei. Hogy az etnikai összecsapásokról, az oktatási, kulturális és anyanyelvhasználati jogok visszanyeséséről ne is beszéljünk.

Trianonnak két markáns nemzetpolitikai narratívája van, és én mindkettőt károsnak tartom. Az egyik szerint mindez már nagyon régen volt, túl kéne lépni rajta, nem nyavalyogni meg a múlton rágódni, hanem a jövőbe nézni. Az Európai Unió úgyis megoldja majd minden problémánkat! A határok szabadon átjárhatóak, az meg, hogy mi történik az ottaniakkal, az a szomszédos országok belügye. Minek mentek oda? Egyébként is kis ország vagyunk, elég nekünk a magunk baja, nem kell a feszültségeket élezni.

A kovács lászlói merjünk kicsik lenni politika inverze az önsorsrontó defetista búsongás.

Mindenki az ellenségünk, mindenki összeesküdött ellenünk. Európára nem számíthatunk, a világ érzéketlen a problémáinkra, nem is értik, hogy mi a mi bajunk. Ennek a hozzáállásnak általában két szélsőséges leágazása van: a Mindent vissza! és hasonló irredenta vágyálmok kergetése, megfejelve a kocsmapultok mellett előadott világmegváltó gondolatokkal; és ami sajnos gyakoribb: a politikai impotencia, a semmit sem csinálás legitimálása. Hiszen ha veszett fejsze az egész, mi értelme próbálkozni?

Milyen választ adott a rendszerváltás utáni politikai elit erre a két alapvető tézisre?

Antall József még lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt lenni, Gyurcsány Ferenc már a magyar útlevelet is sajnálta tőlük, Orbán Viktor pedig a nagyvonalú és régóta várt támogatást klientúraépítéssel és szavazatvásárlással kötötte össze.

A külhoni magyarok számára sérelmes ügyeket belepakolták egy képzeletbeli szekrénybe, ahová az ember azokat a dolgokat gyűjti, amit kidobni nincs szíve, de nem is szívesen néz rájuk, mert rossz emlékeket idéznek fel. Így született meg a NER egyik legnagyobb hazugsága, a „nemzeti összetartozás napja”, aminek június 4-e lett a kijelölt ünnepe. Az „ünnep” szó szerint értendő, még táncolós barackfadalt is írtak hozzá, az önkormányzatoknak pedig kiadták, hogy innentől minden június 4-én hálatelt szívvel kell nyugtáznunk magunkban, hogy még nem tűntünk el teljesen a térképről. Csak a koronavírusnak „köszönhetjük”, hogy a századik évfordulón ezt az erőltetett, kényszeredett önvállveregetést nem kellett tömegrendezvényeken végig követnünk.

Mi lenne a „jó” válasz Trianonra?

Meggyőződésem szerint egy realitásokkal számot vető, okos diplomácia- és kultúrpolitika, amely átível kormányzati ciklusokon, és amely kirekesztés helyett társadalmi konszenzust teremt.

Amely szakít a merjünk kicsik lenni politikájával, és felvállal államközi konfliktusokat, de csakis össznemzeti, sosem aktuális pártpolitikai érdekekért. Amely nem elégszik meg a szimbolikus politizálással, hanem aktívan, kezdeményezően lép fel a nemzetközi porondon az önrendelkezés jogáért. Amely nemcsak azt a 2-3 millió embert tekinti magyarnak, aki rá szavaz, hanem mindenkit, aki Arany János és Szabó Lőrinc nyelvét beszéli. Amely céljaihoz szövetségeseket és nem vazallusokat keres, és amely a politikai hűséget nem tekinti elválaszthatatlannak a nemzethez tartozástól.

Egy ilyen kurzus lehetővé tenné, hogy határon innen vagy túl minden magyar a szülőföldjén boldogulhasson. Egy ilyen kurzus kemény munkát fektetne abba, hogy a szomszédos országokat meggyőzze arról: a Kárpát-medencei autonóm területek nem gyengítik, hanem Dél-Tirol példájából kiindulva éppen hogy erősítik a belső kohéziót, teret nyitva a gazdasági fejlődésnek. Egy ilyen kurzus nem a „brüsszeli bürokratákkal” vívna árnyékboxot, hanem ír, izraeli, lengyel, horribile dictu: román példákból tanulva lobbizna saját érdekei érvényre juttatásáért az európai döntéshozóknál.

Lehetséges, hogy még a mi életünkben sor kerülhet erre? Ha az elmúlt 70+30 évből indulunk ki, akkor nincs sok okunk az optimizmusra. De ha nem hiszünk a turáni átokban és az összeesküvés-elméletekben, akkor minden esélyünk megvan az korrekcióra.

A 21. század elképesztő lehetőségeket rejt magában. A technológiai és információs forradalomnak köszönhetően a világtörténelemben először válhat naggyá úgy egy nemzet, hogy különösebb természeti erőforrásokkal sem kell rendelkeznie.

A legfőbb erőforrás ma a különböző hálózatokba kapcsolt emberi tudás és kreativitás, amely ráadásul nem ismer országhatárokat. Ha lenne egy modern Klebelsberg Kunónk, aki ezt felismeri, és keresztülviszi, akkor a vérzivataros, kudarcokkal teli 20. század után a mostani tényleg egy sikeres korszak lehet. Még egy emléknapot is kitalálhatunk rá.

A cikk szerzője független országgyűlési képviselő.

A Jövő TV cikksorozatot indított a trianoni békediktátum aláírásának 100. évfordulója alkalmából. Politikusokat, elemzőket, közéleti szereplőket és a témában releváns, mérvadó szereplőket kerestünk meg, hogy írják meg véleményüket Trianonról: mit üzen a mának, mit lehet ma üzenni, hogyan kell hozzá viszonyulnunk, mit jelent a magyarság jövője szempontjából, hogyan kell ebben állást foglalnia egy felelősen politizáló politikai közösségnek, miként vagyunk felelősek a határon túli magyarságért.

Bencsik János
független országgyűlési képviselő

Legfrissebb videók

Élőben jelentkezünk az SzFE sajtótájékoztatójáról

Élőben jelentkezünk az SzFE Vas utcai épülete elől, ahol a hallgatók az oktatókkal és a vezetőséggel tart közös sajtótájékoztatót.

Ismét demonstráltak a turizmus megmentése érdekében

Szeptember 18-án folytatódott a "Mentsük meg a turizmust" elnevezésű tüntetéssorozat, ezúttal a Dísz téren gyűlt össze nagyjából 200-300 ember.

Legújabb podcastünk

audio

Tabumentes Podcast – A hazai közbeszéd állapota, a vélemény- és szólásszabadság határa

A Tabumentes Podcast első adásában olyan fontos kerültek kitárgyalásra, mint a hazai közbeszéd állapota, a vélemény- és szólásszabadság vélt, vagy éppen valós határai és a média befolyásoló ereje. Hallgassátok meg!

Hírlevél

Iratkozz fel heti hírlevelünkre, mert ez a legjobb, amit most megtehetsz!

Kövess minket!

13,403lájkolóTetszik
731követőkövető
40követőkövető
1,900feliratkozóFeliratkozás

Jövő Rádió

Legfrissebb cikkek

LMP: Az összeesküvés-elméletekről hadováló Orbán az igazi neoliberális

Kanász-Nagy Máté szerint a kormányfő a második világháború előtti szintre viszi vissza a társadalombiztosítási jogokat.