Kásleré hálátlan szerep, de most épp ez menti meg őt a bukástól

Az elmúlt napok egyik népszerű közéleti témája volt, hogy Kásler Miklós miniszteri széke inog, s az ő politikai sorsa már lényegében eldőlt. A kormányoldali kommunikáció ezzel szemben a járványhelyzet európai viszonylatban is sikeres kezeléséről szól, viszont némileg árulkodó módon mellékszerepbe helyezve a humán csúcsminisztert. Eközben Kásler is önigazolási offenzívába lendült: az Emberi Erőforrások Minisztériuma „Miniszteri percek” címmel videóinterjú-sorozatot indított, a tárcavezető pedig hetilap-interjúban is reagált az őt ért kritikákra. De mennyire gyengült meg, meggyengült-e egyáltalán az ő pozíciója, illetve borítékolható-e a leváltása? Érdemes politológus szemmel is körbejárnunk ezt a kérdést.

Hálátlan szerep az egészségügyi miniszteré

Ahhoz, hogy a fentebbi kérdésekre választ tudjunk adni, érdemes kicsit távolabbról közelítenünk. A 2006 és 2010 közötti ciklusban az akkor ellenzékben lévő Fidesz egyik sokat hangoztatott ígérete volt az egészségügy rendbetétele. Talán emlékszünk még a szocialista-liberális reformkísérletekre, Molnár Lajos és Horváth Ágnes miniszterségére, a több biztosítós modell bevezetésének szándékára, a súlyponti kórházakra, a vizitdíjra, kórházi napidíjra, és az ezek apropóján tartott „szociális népszavazásra”. A minisztereket (és részben az MSZP-SZDSZ koalíciót is) felemésztő egészségügy területe felértékelődött, a 2010-es kormányváltás nyomán megalakuló második Orbán-kormány programjának (Nemzeti Együttműködés Programja) egyik hívószavává vált: „munka, otthon, család, egészség, rend”.

A második és a harmadik Orbán-kormány azonban elmulasztott átfogó ágazati reformot, intézményi átalakítást és bérrendezést végrehajtani, ehelyett egy rossz hatékonysággal működő struktúrát konzervált az újratermelődő adósságok foltozásával, látszatberuházásokkal és hangulatjavító intézkedésekkel (időszakos bérpótlékok). Kétségtelen, hogy történtek komoly infrastrukturális fejlesztések az egészségügyben (jelentős részben uniós forrásokból), ám ezek nem orvosolták a szerkezeti-működési problémákat.

A Fidesz a korábbi kormányok példájából okulva megtanulta:

az egészségügyi reformkísérletek túl nagy politikai támadási felületet adnak a mindenkori ellenzéknek, ráadásul elkerülhetetlenül együtt járnak népszerűtlen intézkedésekkel.

Az ágazat ettől egyre nehezebben konszolidálható, egyre komolyabb szakdolgozói létszámhiánnyal küzd, és a nemzetközi összehasonlításban visszafogott GDP-arányos ráfordítás mellett/ellenére is igazi „pénznyelő”. Toldozni-foltozni viszont ciklusokon keresztül lehet; a lényeg, hogy eldöcögjön, és ne váljon „frontágazattá”. (Utóbbi kisebb részt az ellenzék elmúlt évekbeli „témaépítésének” köszönhetően, nagyrészt a koronavírus-járvány következtében végül megtörtént.)

„Föltesszük egy magas polcra, ahonnét semmibe nem szólhat bele”

Orbán Viktor a 2010 után létrejövő csúcsminisztériumi struktúrában az egészségügyet beolvasztotta a humán csúcstárcába (Nemzeti Erőforrás Minisztérium, majd Emberi Erőforrások Minisztériuma), az ágazat felelősségi területét is részben feloldva, ám szimbolikusan mégis kiemelve a tárcavezető személye által (Réthelyi és Kásler is orvosprofesszorok, csak a református lelkész Balog lóg ki a sorból).

A kormányfő a szakmájukban elismert, köztiszteletben álló tudósembereket keresett politikus-miniszterek helyett.

Nem az volt a fő szempont, hogy jó igazgatási szakemberek vagy vitaszituációban helyüket megálló debattőrök legyenek, hogy rendelkezzenek a politika célrendszerének jobban megfeleltethető karrier-politikusi ambíciókkal vagy idealistaként „reformdüh” által vezérelve nekilássanak a „nagy munkának”. Az ő szerepük a személyes karakterükön keresztül a politikai termék eladása, az adott ágazat vagy ágazatok reprezentálása volt.

Orbán magas polcra helyezte őket, az alattuk lévő államtitkárságok és végrehajtó apparátus pedig tette a dolgát. Ha az eredmények nem voltak meggyőzőek, vagy túlságosan „tűz alá került” egy-egy terület, hatáskör-elvonásokkal és átcsoportosításokkal, a minisztériumon belül új államtitkárság létrehozásával lehetett teríteni a felelősséget – akár a személycserék késleltetésével is (pl. Hoffman Rózsától Klinghammer Istvánhoz kerülő felsőoktatás).

A kormányzati feladatok átcsoportosítása az egyes tárcák „megfaragásával” is történhetett, amit részben az eredményesség szempontjai, részben a tárcaközi rivalizálások és a „Fidesz-kremlinológia” aktuális fejleményei befolyásoltak erőteljesen. Aki a miniszterek közül túl „gyengekezű” volt, annak minisztériuma éppúgy veszített feladat- és hatásköröket, mint aki túlságosan befolyásossá és önjáróvá vált, így a miniszterelnök idejében „levette a tábláról”.

A koronavírus-járvány borította a képletet

A kormányzati struktúrában és személyzeti politikában szakmai helyett „politikai kormányzást” előnyben részesítő miniszterelnök számára tényleges válságszituációban hirtelen hátránnyá változott, amitől korábban előnyt remélt.

A „frontágazattá” váló egészségügy megnövekedett súlyához képest önálló tárca nélkül maradt, élén egy szakmabeli (onkológus), ám nem-politikus politikussal.

Káslert a kezdeti botladozás után gyorsan háttérbe is vonták, (politikai) szerepét az operatív törzs, a miniszterelnök, a Miniszterelnökség, illetve egyre inkább a Belügyminisztérium vette, veszi át. Ami az ő nevéhez hozzátapadt, az leginkább az „ágyszám-kvóta” ellátórendszeren való áterőltetése (az ellenzék nyomán „Kásler-terv”), illetve az utóbb a kormánypárti berkeken belül is népszerűtlennek bizonyuló intézményvezető-felmentések.

Káslert is utolérte az egészségügyi miniszterség hálátlan szerepe: ha túlzottan háttérszereplő marad (ezt csak korlátozottan teheti meg egy ilyen helyzetben), inkompetensnek tűnik, ha felhívja magára a figyelmet, neki kell vállalnia a kikezdhető döntések felelősségét és az ellenzéki támadásokat, vagyis „elhasználódik”.

A miniszter részben a neki szánt szerep (nem-politikus szakember – nem szakmai, hanem politikai kormányzás) foglyává vált, részben – a politikai érzék hiánya következtében – hibás döntéseket hozott, amelyekkel nemcsak az ellenzéket és a kormánnyal szemben kritikus hivatásrendi szereplőket juttatta támadási felülethez, de a Fidesz politikai közösségén belül is vitákat generált.

Az intézményvezetők felmentését, annak módját elődje, Balog Zoltán mellett Székesfehérvár Fideszes polgármestere, Cser-Palkovics András is nyilvánosan kritizálta. Ezen felbátorodva később többen is csatlakoztak ehhez. Kásler nehéz helyzetbe került: egyrészt el kellett fogadnia, hogy a kormányfő döntése nyomán a védekezés irányításában hátrébb kell lépnie, ugyanakkor – ha már pozíciójából adódóan mégsem tud láthatatlan maradni – el kellett kerülnie a látványos súly- és presztízsveszteséget, és a vitákba beleállva erőt demonstrálni.

Akkor megy vagy marad?

A belé vetett bizalom megrendült ugyan, ám az elmozdítása így sem jöhet szóba – egyelőre.

Ennek két fő oka van. Egyrészt a minisztercsere beismerése volna az elmúlt időszak szakmai hibáinak, így alapvetően veszélyeztetné a kormányzati kommunikációs stratégia egyik fő célját: a sikeres válságkezelés narratívájának megerősítését. Pedig ez kulcsfontosságú az előttünk álló, gazdasági-szociális kihívásokkal teli időszakra tekintve, ami erős teljesítménykényszer, társadalmi nyomás alá helyezi a kormányt. Másrészt a személycserét a kritikus (ellenzéki) követeléseknek való engedésként is lehetne értelmezni, ami megrázó politikai vereséget jelentene a kormány számára.

A valós teljesítmény-értékelést tehát leszorítja a narratíva-háború célrendszerének elsőbbsége. Ezért méltatja Gulyás Gergely minisztertársa teljesítményét a Kormányinfón, és ezért nevezik a kormány képviselői európai viszonylatban is az egyik legsikeresebb járvány elleni védekezésnek a magyart.

A miniszterelnök péntek reggeli rádióinterjújában szintén ezt az értékelést adta, amikor Kásler Miklós „történelmi érdemeiről” és „ösztönszerű döntéseiről” beszélt.

Ha Káslert nem lehet elmozdítani, akkor az egészségügyi igazgatás rendszerét kell kimozdítani alóla – adódik a felismerés.

A veszélyhelyzet alatt amúgy is egészségügyi irányítási, logisztikai kompetenciát nyert Belügyminisztérium, élén a már az első Orbán-kormányban is belügyminiszteri posztot betöltő Pintér Sándorral erre a célra alkalmas lehet, ráadásul a körülmények (őszi „második hullám” lebegtetése) igazolható környezetet teremtenek. Az operatív törzs belügyminiszteri vezetéssel szintén tovább működhet, Kásler pedig tovább „kophat” az ágazat elsőszámú felelősének szerepében.

Ebben a helyzetben Kásler előremenekül: igyekszik igazolni a korábban meghozott döntések célszerűségét és eredményességét, sőt, a reaktív, visszatekintő szemléletből kitörve kezdeményező szerepbe kerülni a minisztériumában meginduló reformmunkacsoportokkal.

Ennek az önigazolási erőfeszítésnek egyik megnyilvánulása az is, hogy a miniszter egy kormányközeli hetilapnak adott interjúban lényegében kijelentette: soha nem hangzott el olyan utasítás, hogy ágyakat kell kiüríteni.

Mindez hozzájárulhat a nyilvánosság arra fogékony részének a védekezés eredményességéről való meggyőzéséhez (ezt erősítik a külföldi, negatív példákkal való összevetések), ugyanakkor saját kormányon belüli szerepéből aligha tud kitörni, ahogyan a miniszterelnök benyomásait sem tudja egykönnyen felülírni.

Ő lehet a járványügyi válságkezelés „politikai golyófogója” és – ha a kormányzati narratíva úgy kívánja – „reklámarca” is egyben.

A világjárvány politikai klímájában evidens felismerés volt, hogy az egészségügy és az egészségügyi (és szociális) dolgozók helyzetének megnyugtató rendezésére szükség lesz a járványveszély elültével. A kormány ciklusfelező után viszont bizonyosan nem fog hozzálátni az egyik legösszetettebb és legkockázatosabb ágazati reformhoz.

Marad a hangulatjavítás, az egészségügyi dolgozók részleges és eseti kompenzálása, a működési problémák elfedésének „harcászati műveletként” való felfogása. Az ágazatért felelős miniszter viszont jó pontokat szerezhet magának egy későbbi ciklusra szóló reform előkészítésével, főleg ha ennek során tekintettel lesz a politika célrendszerére is. Kásler pozíciójának stabilitását azonban biztosan nem a „műhelymunka” fogja megteremteni (politikai értelemben ez úgyis pótcselekvés), hanem a válság politikai dinamikája.

A válságkezelés sikerét a válság utóélete, főként a gazdasági hatások kezelése fogja politikai értelemben meghatározni. Amennyiben a választók többségének kellő időtávból az lesz a benyomása, hogy a válságkormányzás alapvetően sikeres, az felnagyítja az eredményeket és elfedi a hibás döntéseket az egészségügy területén is. Ha viszont a kormány népszerűsége komolyan meginog, az még inkább kidomborítja majd a hibákat – erősítve a kormánykritikus hangokat és ellenzéki valóságmagyarázatot. A késő nyári, őszi időszak ebből a szempontból vízválasztó lehet.

A cikk szerzője politológus.

Legfrissebb videók

Tanulják a koalíciós kormányzást Göd városvezetői

Nagy volt a feszültség a polgármester, és az alpolgármesterek között.

Ha Pintér Sándor talpra állítaná az egészségügyet, azt a DK üdvözölné

A Demokratikus Koalíció egészségügyi szakpolitikusa szerint Magyarország felkészült a járvány második hullámára, hozzátette: "az embereknek ugyanis sokkal több eszük van, mint a kormánynak".

Hírlevél

Iratkozz fel hírlevelünkre, mert ez a legjobb, amit most megtehetsz!

Kövess minket!

12,324lájkolóTetszik
614követőkövető
30követőkövető
394feliratkozóFeliratkozás

Ellensúly

Legfrissebb cikkek